Talca az a város, ahol először éreztem otthon magamat Chilében. A zárt beépítésű földszintes utcák magyar kisvárosokra emlékeztetnek. A tágas, francia stílusú főtér őshonos, de gesztenyére hasonlító fákkal és szökőkutakkal, körül historikus és szecessziós épületeivel akár az Alföldön is lehetne. A környező utcákban a diákok és háziasszonyok közé sombrerot viselő gazdálkodók keverednek. Itt van Chile mezőgazdaságának a szíve.

Nagy a nyüzsgés az utcán. Alig van hová beülni. A főtér sarkától induló gasztronómiai "tengely" romjai eltakarítvák, üres telkek ásítoznak a kisvendéglők, kávéházak, karaokebárok helyén. Az egész utca eltűnt, a város északi részével együtt. 

A város déli része Balassagyarmatot, és az Ipolyt juttatja eszembe. A Claro folyó füzekkel benőtt partjainál földszintes városrészek húzódnak. Az északi part hagyományos vályogházai közül sok került földre, a déli parton újabb építésű negyedben ballagok, itt fából építkeztek, és mediterrán cserép helyett bádoggal fedték a házakat.

A romeltakarítás költségesebb, mint egy ideiglenes faház, milliókba kerül. Sok tulajdonos, aki elveszítette mindenét, nem képes megfizetni a nehézgépek kölcsönzését, emiatt sok helyen éktelenkednek romok. A kormány által küldött gépeket sokan nem tudták igénybe venni. Megoldás egyelőre nincs.

A károsultak egy része Talca külvárosaiban bérelt lakást. Némelyeknek jutott a komfort nélküli faházakból, melyek az első őszi eső alkalmával beáztak, ezért a kormány utólag fóliákat juttatott a bennlakóknak, hogy azzal takarják le a kunyhót. Sokan pedig végleg elköltöztek városukból.