Teljes erőből sütött a Hold a Marga-Marga völgye felett. Szemközt, a lóversenypályán két reflektor világított. Az Uno Nortén karácsonyi lámpafüzér módjára villogott a kocsisor, és lépésben gurult Kelet felé, el az óceántól. A város többi része csak derengett, a hegyek sziluettje tintafeketén rajzolódott az égre. Az óceánt csak a sötétség jelezte. Folyamatosan sivítottak a mentők, a tűzoltóautók, és a parkolóban álló több száz kocsi riasztója is újból bekapcsolt egy-egy utórengéskor.
A hegy felőli oldalon felvonyított egy-egy kutya, amelyiknek még maradt hangja. A földrengés három perce alatt szegények kiordították a tüdejüket. Nem csoda, hisz három végtelen percen keresztül úgy hánykolódott a föld, mint egy megriasztott vadló, hullámzott, remegett, fel-le dobált, meg-megrándult, ugrándozott, miközben a villanyvezetékek úgy himbálóztak, mint a kislányok ugrókötelei, és akkora ívfényeket húztak, mintha villámlott volna. Az épület recsegett-ropogott, zúgott, a felső szomszéd bútorai ide-oda csúszkáltak a padlón, aztán hatalmas, hosszú másodpercekig tartó csörömpölés hallatszott - vajon marad-e valami épen? - gondoltam, és megpróbáltam feltápászkodni a padlóra helyezett matracról (A fiam a szobámat festette előző nap, ezért aludtam a földön). Nem sikerült, visszahuppantam. Furcsán nyugodt voltam mégis. Átsuhant az agyamon, hogy most mi lesz? és hogy valamit csinálni kéne a gyerekekkel, nehogy bajuk essék. Valahogy négykézláb elmásztam a cipőmért, de nem tudtam megcsomózni - csak nincs valami idegbetegségem? - gondoltam. Nagy bajom lehet, ha nem megy a csomókötés.
Valahogy feltápászkodtam, és megnéztem az időt a mobiltelefonon: 3 óra 34 perc volt.
Azután megszűnt a vad ugrándozás, konstatáltuk, hogy nincs víz, áram, lift, de a telefon működik. A fiam leszaladt a ház elé, hátha segíteni kell valakinek, de nem volt rá szükség. Kimenjünk az épületből a biztonság kedvéért? Győzött a bizalom, és méginkább az álmosság: minek, hiszen ez a 19 emeletes épület kibírta a legrosszabbat, utórezgések biztos lesznek még, de ekkora rengés biztosan nem.
Takarót kerítettem magam köré, és lerogytam az Ikea-stílusú, könnyű fotelba.
- A fenébe, mikor hagyja már abba? Elég volt! Már megint kezdi! - kiabáltam, mert a fotel folyamatosan rázkódott velem.
- Anya, nyugi! Nem a fotel remeg. Te remegsz!
