A földrengés egy más időszámításba dobott át bennünket.
A tanév hétfőn kezdődött volna. Pénteken tartották a Vina del Mar-i Dalfesztivál utolsó döntöjét, a Quinta Vergara kastély kertjében épült, húszezer nézőt befogadó arénában. Az egyik résztvevő lemondta a fellépést, emiatt a tervezettnél hamarabb fejeződött be a műsor, hajnali kettőkor. A nézők szétszéledtek bulizni - ki a kaszinóba, ki a kiskocsmákba. Pezsgett az élet, ilyenkor a háromszázezer helyi lakos mellett másik százezer nyüzsög az óceánparti városban.
Hajnali fél négykor következett be a katasztrófa. Ezer szerencse, hogy a Quinta Vergara már kiürült, és a ragyogó holdfényben a kerthelyiségekben üldögéltek inkább az emberek. Már, akik nem aludtak...
A Lóversenypálya lakóépületének beomlott az egyik fala, két lovászt temetett maga alá. Azonnal meghaltak. A régi építésű családi házak közül sok megrepedezett. A város legszebb középületeiről lepotyogtak a gipsz díszítések. A Club de Vina elegáns palotájának kilátszanak a bordái. Olyan, mintha letépték volna a ruháját. Kiderült, hogy akármilyen szép és elegáns, bizony ez is gerendákkal keresztbe-kasul megerősített vályogból épült.
Valparaíso és Vina del Mar is színház nélkül maradt. Van azonban ennél rosszabb is. Az ország délebbi részein a később több hullámban támadó cunami hatalmas, helyenként húsz méteres hullámai kilométer mélyen benyomultak a szárazföldre. Mindent, és mindenkit elmostak. Ötszáz körül van a halottak és eltűntek száma, ennyit sikerült azonosítani.
A cunami elérte Robinson Crusoe szigetét is. A főtérről magával sodorta Selkirk matróz szobrát. De mi ez ahhoz képest, hogy a hatszáz lakosból tucatnyian meghaltak.
