Gubbasztok a fotelban (ugyanabban, amelyik velem remegett a földrengés éjszakáján). Egész nap a számítógép előtt ültem, hiába van rajtam két melegítő, három pulóver, számtalan zokni, mégis, a benti tizenöt fok megvisel. Odakint alig sejlenek a hegyek, az óceán fölött párakendők lebegnek. A sós köd kaparja a torkomat.
Még a fiam is észreveszi, hogy nem vagyok jól, pedig ő fiatalosan kemény önmagával és másokkal is. Belép a férjem, rámnéz, fordul is vissza. Plédet hoz, rám teríti szó nélkül. Mediterrán tél van, fűtés pedig nincsen.
Ha én így kivagyok, hogy érezhetik magukat a délebbi régiókban, a földrengés után sebtiben felhúzott ideiglenes kalyibákban, meg a sátrakban? Vannak tanárok, az újságból tudom, akik sátorból járnak be az iskolába, mindenük odalett. De van ennél rosszabb is. Sokan a munkájukat is elveszítették, mert összedőlt az üzem.
