Katasztrófákat követően a lakosság kb. 10 százaléka szokta előbb vagy utóbb a poszt-traumatikus stressz szindrómát mutatni. Aki ebben szenved, azt rémálmok gyötrik, nem bírja kipihenni magát. Flashback-ek, hallucinációk hozzák vissza az átélt rémségeket. Az idegrendszere állandóan készenléti állapotban van. Normálisan dolgozni, tanulni így csaknem lehetetlen. A gyerek, aki PTSD-ben szenved, lehet visszahúzódó, félénk, egy szót sem lehet kihúzni belőle, akár be is pisilhet, ha megijesztik. Vagy ellenkezőleg: egyfolytában pörög, nem tud lenyugodni, a tanításra figyelni pláne nem. Lehet verekedős, "rossz" is.
Ez a három viselkedéstípus az idegrendszer három alapvető védelmi mechanizmusának a megnyilvánulása. A legősibb agyi terület, a limbikus rendszer úgy működik, mint a színházban a vasfüggöny. Ha "füstjelzés" érkezik, zutty, leesik, és hermetikusan elzárja a színpadot a nézőtértől. Azaz, amikor úgy ítéli meg, hogy közvetlen veszély fenyegeti az ember (vagy az állat) életét, az ingereket nem küldi tovább az agykéreg felé. Nincs idő bizottságot összehívni, és megtárgyalni a teendőket. Azonnal kell reagálni. Emiatt nagyon egyszerű és korlátozott a repertoár: fuss, üss, vagy tettesd magad holtnak.
Ha a limbikus rendszer úgy ítéli meg, hogy van idő és hely elszaladni, akkor üzen az amigdalának, az életműködések központjának. A zsigerektől, gyomorból a végtagokba áramlik a vér, a lélegzés és a szívritmus felgyorsul. Ha nincs hová futni, viszont az ellenfél legyőzhetőnek tűnik, jöhet a harc. A vér a fejbe és a végtagokba áramlik. Amikor viszont egyik sem lehetséges, mert kicsi vagy és gyenge, még van egy utolsó mentsvárad: ájulj el, és tégy úgy, mintha meghaltál volna. Ez két okból hasznos: ha szenvedned kellene, nem fogod érezni. És esélyed van a menekülésre. A halál beálltakor a gyűrűsizmok ellazulnak, a hólyag és a belek tartalma ürül. A ragadozók általában nem fogyasztanak kadávert, holttestet. Megszaglásszák az ájultat, és otthagyják.
A harctéren a haláltól rettegő katona ("katona bácsi haptákba"), a tanítónénitől félő és bepisilő kisiskolás, és az irritábilis vastagbél-szindromában szenvedő beteg a harmadik típusú vészreakcióval reagál. A katona esetében teljes joggal. A többiek esetében pedig a szervezet túlreagálja a veszélyt.
Namármost. Chilében 13 millió embert érintett a történelemben feljegyzett ötödik legnagyobb földrengés, 2010. február 27-én. Hárommillió ember él olyan településeken, amelyek részben, vagy egészben rombadőltek, és a maradékot elvitte a szökőár. A lakosság 20%-a 15 évesnél fiatalabb. Tehát hatszázezer gyerek élt át egy borzasztó katasztrófát, és látja nap mint nap a következményeket. Ha tíz százalékuk fog szenvedni poszt-traumatikus stressz-szindrómában, az azt jelenti, hogy hatvanezer (60.000) gyerek él Chilében, aki a földrengés következtében nyomorúságos életre van ítélve.
Nincs annyi pszichológus egész Latin-Amerikában (pedig van sok, ez tipikus tábla-kréta szak a magánegyetemeken), aki egyéni terápiát tudna nyújtani ennyi gyereknek. Ami rosszabb, igazán hatékony terápia sincsen.
